A kátyú, mely vérzivataros századokon át őrizte lelkünkből lelkedzett tulipántos paszományunk minden búját és bánatát… a kátyú, melyben már Árpád lova bokáját törte, melyen zúgott át a vad mongol hada, melyet janicsárok kerülgettek, melyben bujdosó kuruc lába nyomát hóval lepte be a tél – Petőfi kátyúja áll itt, a magyar néplélek kátyúja, a kátyú, melyért annyiszor apáink vére folyt! És ezt akarta betömni a kozmopolita világ-összeesküvés – de mi résen voltunk, és zúgó hangunk törte át a gátat: „Ne bántsd a kátyút!”

Az ellent letörtük, és szakszerűen visszaállítottuk nemzeti műemlékünket eredeti állapotába. Mert olyan alaposan simították el történelmünk megszentelt darabját, hogy nyoma sem maradt: a nemzetgyalázó szabotőrök a kátyú belsejébe és a fellazított aszfaltra tapadáselősegítő T3 emulziót öntöttek, a fellazított aszfalthoz kátyújavító anyagot adtak, sőt, a kátyújavító anyagot és a kátyú környezetében lévő felmelegített, eredeti aszfaltot vibrohengerrel hengerelték össze. Igen, előre megfontoltan követték el bűnüket: de lesújtott rájuk a Törvény ökle. Visszaállítottuk, pont olyanra, amilyen volt, ahogy azt a véresen viharzó magyar évszázadok alakították, ahogy afölött a Balsors vihara süvített, ahogy abban nap mint nap féltengelyünket törjük.

Mert így a jó, így a szép, és így a magyar. Mi nem betömött kátyúkat akarunk, és nem elmélyített kátyúkat akarunk, mi magyar és nemzeti kátyúkat akarunk! Ezer évig jók voltak, jók lesznek még kétezerig!

De, kedves olvasóim, elkalandoztam, elragadott a honfiúi hév, hadd mutassam be inkább a felcsúti kátyúavatás felemelő pillanatait.

A frissen visszaállított kátyút nemzetiszínű szalaggal övezték, melyen nem jut át sem rontás, sem ármány, ugyanis Becse sámán körbeugrálta, és dobolt is közben. Utána a település plébánosa szentelte be, körmenet útján, melynek során tolongó hívek torkából zúgtak ősapáink szent himnuszai. Aztán a helyi népdalkör fehér ruhás szüzeinek műsora következett: „Este a fonóban, este a kátyúban, este a baleseti sebészeten” címmel három tételből álló kantátát adtak elő.

Kisvártatva az Emberi, Állati, Növényi és Mikroorganizmusi Erőforrásminiszter beszédében kiemelte, hogy Felcsút kátyúit a bronzkorból eredeztethetjük, ami bizonyítja, hogy a Kárpát-medencében már akkor is magyarok laktak, hiszen bármely más nép húsz perc alatt betömte volna ezeket a gödröket, egyedül a magyar szellem volt képes átlátni a kátyú jelentőségét nemzettudatunk szempontjából. A rómaiak is megszállták Felcsút térségét, ám egy kátyú nem sok, annyi sem maradt utánuk, csak vízvezetékek, amfiteátrumok, az idegen szellem pusztításának megannyi szomorú emléke!

A miniszter után végre eljött a Nagy Pillanat: duhajon érkezett meg A Kárpát-medence Bárminemű Felavatásainak Magyar Nemzeti Érdekek Mentén Történő Lebonyolításáért Felelős Kormánymegbízott. Mindent ő avatott fel az elmúlt években a kuttyongfalvi kilátótól a felsőnekeresdi kenderáztatóig – mindent, amit szívéből köszönhet kormányzatunknak kicsiny, ám felszegett fejű nemzetünk. Nála avatottabb személy nem is avathatna, ő ennek a specialistája, nyugodtan mondhatjuk: valódi avatár, kékül is a feje a sok avatástól, de állja a sarat, mert legény a gáton.

Határozott mozdulattal vágja át ollójával a nemzetiszínű szalagot, majd átnyújtja a polgármesternek, aztán vág még egy darabot, azt a plébánosnak adja, egy harmadikat zsebrevág – azt beszélik, trófeaként tartja otthon, szobája falán ezeket a szalagdarabokat, már három falat betöltenek, mi lesz, ha megtelik a negyedik is? Nem kell őt félteni, fortélyos a magyar elme, kérdésünkre azt válaszolta: „Akkor következik a plafon!”

Elszorul az ember szíve ezekben a pillanatokban, érzi, hogy ez a kicsi ország újra nagy és ez a nagy nemzet újra kicsiny, vagy hogy is van ez, de az a lényeg, hogy eb ura fakó. A háttérben aratók döngölik a csűrt, veretes, ódon cifraszűröket énekelve.

Azt is megkérdeztük a kormánybiztostól: megpihenhet-e az ünnepség után? „Nem, még rengeteg dolgunk van! – válaszolta. – Holnapra bontják el az orv kezek által ideépített buszmegállót, annak a hűlt helyét is fel kell avatnom.” Ránk kacsint ez a javíthatatlan kópé, és már szökken is tovább, hajtja az a lebírhatatlan magyar vér, ami annyit folyt a kátyúkért, mint már voltam bátor említeni.

És tovább? Mi lesz még Felcsúton? A kátyú a nemzeti kultúrjavak közzétételét fogja szolgálni, ma este például kamarahangversenyt ad benne a Futballklubelnök Államtitkárhelyettesek Vadásztársaságának Tánc- és Énekkara, szinte már hallom is a dalt, feldobog a szívem, keblemet hév önti el – ezzel búcsúzik az önök hűséges tudósítója:

Szele Tamás

„Címer helyett kátyú kerül

a nemzeti zászlóra:

»Pro katyu et libertate«,

selyemmel lesz ráróva!”

(Tikkel Lajos Louie feledhetetlen sorai)

A Központi Újság nyomtatott változata többek közt innen szerezhető be.